Brown’s blog

Jane Espenson Retreat-jének első 3 epizódja. Minden valamiféle showdown felé mutat: összejön az egész banda (Andrew, Giles, Faith is), plusz Tibetbe mennek Oz-hoz (yeah!), és az ellenség is teljes létszámban ellenük indul. Mégsem hinném, hogy eljutunk valami nagy fináléig, hiszen az majd az évad végén Joss-tól kellene, hogy jöjjön.

Addig is Buffy elmondta Willow-nak a jövőbeni megölést, aki igen jól vette mindezt. Egy pillanatra úgy tűnhetett, hogy Buf+Xander 8 év után.. De aztán Xander Dawnnal? Ez nem volt még világos, egyébként is csata közelg.

Az ellenség: Amy, Warren és Riley számomra még mindig nem túl hiteles übergonoszak, a nagyfőnök persze maga Twilight. Azt megtudtuk tőle, hogy jól ismeri Buffy-t, így, horribile dictu, nem tudok szabadulni az Angelus vagy Spike iránytól, bármennyire nehézkesnek is tűnne bármelyiknek is a megalapozása.

Nagyon cool Buffy drakulás pólója!

Clint Eastwood első (és talán legjobb) western-rendezése a Fennsíkok csavargója. Nem meglepő módon a film mintha Sergio Leone és Don Siegel szerelemgyermeke volna, nem csekély japán beütéssel. A hős (Clint maga) megérkezik a kisvárosba, elég hamar megöl 3 embert, és megerőszakol egy nőt - és ez csak a kezdet.

A város felbérli őt, hogy védje meg őket a börtönből visszatérő banditáktól - akik anno halálra korbácsolták a seriffet a városlakók aktív vagy passzív közreműködése mellett. Sötét, cinikus, fájdalmas történet, aminek extra kísérteties hangulatot kölcsönöz a város vörösre festése, és persze maga az idegen, aki sehonnan jött, sehová tűnik, szellem volt-e, a bosszú angyala, a halál követe?

Eastwood helyszínen, egy gyönyörű tó partján forgatta a filmet, ami a kiváló kameramunkával megsegítve tovább növeli az éteri, költői, abszurd és kísérteties hatást.

Volt a Könyvesblognak ez a cikke az ezer könyvről, és én is összeszedtem gyorsan az én harmincamat. Hm, biztos kimaradt ez vagy az... Írók szerint abc-sorrendben.

Louisa May Alcott: Little Women
James Clavell: A sógun
Csukás István: Keménykalap és krumpliorr
Fjodor Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
Frederick Forsyth: A sakál napja
Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
Joseph Heller: 22-es csapdája
Jókai Mór: Egy magyar nábob
Kertész Imre: Sorstalanság
Stephen King: The Stand
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája
Alistair MacLean: Őfelsége hadihajója
Norman Mailer: Meztelenek és holtak
Cormack McCarthy: Véres délkörök
A.A. Milne: Micimackó
Nádas Péter: Emlékiratok könyve
George Orwell: 1984
Ottlik Géza: Iskola a határon
Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány
JD Salinger: Zabhegyező
Josef Skvorecky: Csoda
Spiró György: Fogság
Tar Sándor: Szürke Galamb
Lev Tolsztoj: Háború és béke
Edith Wharton: Age of Innocence
P.G. Wodehouse: Forduljon Psmith-hez
Závada Pál: Jadviga párnája

Írónként csak 1 mű, így egyes esetekben (pl Rejtő, King) majdnem véletlenszerű, hogy miért pont ez a cím került ide a több esélyes jelölt közül.

A 25-ös Doug Petrie Living Dollja, ami két dolog miatt érdemel figyelmet: Egyrészt lezárja a Dawn-sztorit, visszaváltozik emberré, és kibékül nővérével, akinek hiába van ott a világ gondja, hiába van ott a sok slayerette, mégis Dawn a húga, ő a család.

Másrészt (és ez emeli fel az epizódot) Petrie öreg buffystaként klasszikus buffyspeaket hoz vissza, hatalmas Xander-Buffy párbeszédeket, geek kiszólásokat. Veronica Mars behozataláért pedig nagy köszönet.

Jane Espenson nagy arc-ja lesz a következő, amiben jön Oz, és persze remélhetőleg néhány nagy kérdésben is közelebb jutunk a megoldáshoz. De addig is beszúrtak egy Tales of the Vampires epizódot, új alkotókkal, az új, vámpírokat elfogadó világról. Nem rossz, sötét, fájdalmas, ami oké.

Erről írtam pár szót a hátsóablakba, ide:
http://hatsoablak.blog.hu/2009/05/27/elisabeth_vigee_lebrun_oneletrajza

Három stand-alone, három különböző írótól.

#22: Steven DeKnight kissé őrült száguldása japán vámpír-plüssállatokkal, lopott koreai tengeralattjáróval, Harmonyval Larry Kingnél. Néha kissé over-the-top, de az üzenet világos: egyre szarabb a helyzet a slayerek számára, már csak PR okokból is.

#23: Amint láttam, hogy Drew Greenberg írta, tudtam, hogy ragyogó lesz. Buffy és Andrew field-tripje főleg hatalmas párbeszédeket hoz, nagyon sokat, viccesek és fontosak egyaránt vannak. Andrew (comic szinten) elképesztő hosszú geek-monológja frenetikus, van benne Star Wars, Bond, Battlestar Galactica, Terminátor, Hupikék Törpikék... És később a Buffy által letorkolt überklasszikus Star Trek idézet ("the needs of the many...").

Buffy és Simone közös jelenetei is nagyon jók. Andrew pedig családtag lesz, B nem hagyja az embereit... Redemption - egyébként is az örök témák egyike a Buffyverse-ben.

#24: Jim Krueger (újonc az univerzumban) egy Giles és Faith epizódot hoz. Klasszikus közép-európai horrorsztori a gyerekeket feláldozó felnőttekről. Ennél sokkal érdekesebb, hogy újra találkozunk Faith-szel és Giles-szal, és remélhetőleg szép lassan belefolynak majd a többiek életébe is, és nem csupán stand-alone-ok jutnak nekik. Biztos, hogy lesz még szerepük a nagy történetben is.

A televízió történetének egyik legjobb sorozata ért véget ma. Egy ragyogó másfél órával. Óriási színészi alakításokkal.

Kiderült, hogy 150 ezer éve történt mindez, és csak megtalálták a Földet (Starbuck elhozta őket), és itt maradtak. Szinte mindenki túlélte, ami tulajdonképpen meglepő és váratlan, Laura halála természetesen biztos volt. Hera lett az "ősanya", Starbuck egy angyal vagy istenek hírnöke.

A talán legsötétebb és legdepressziósabb sorozat gyakorlatilag happy enddel ért véget. Na, nem baj persze. Még HeadSix és HeadBaltar jelenidejű befejezése (All of this is happened before. But the question is: does all ot this has to happen again. This time I guess no. stb..) és a kikacsintás a japán robotokra sem depis.

Itt mesél Moore és Eick a fináléról.

Battlestar Galactica. Már most klasszikus. Örökké él.

Megkezdődött a 20-assal egy 5(?) epizódos kör, amelyekben stand-alone füzetek lesznek, mindig más íróval, és többé-kevésbé a "slayerek a nép ellensége, a rosszak" téma felé indulunk el...

#20: Jeph Loeb vendégszereplése íróként, szegény fiának, Samnek emlékére. A kimerült Buffy álma, rajzfilmszerű egyszerű rajzokkal (Wight, Beavers, Van Wyk), visszatér elsős gimis korába a mostani tudásával. Vicces, szomorkás - jó újra látni a Scooby-ganget, anyut, Giles-t, Snydert, Angelt, Cordie-t. Különben sokat nem haladunk: B-t nem meglepő módon zavarja, hogy a jövőben megölte Willow-t.

#21: Jane Espenson a fedélzeten, ennek rögötn örülni kell, és a Harmony, mint vámpír reality-tv sztár ("Old media sucks but so do I.") sztorival elindulhat a vadászok nyilvános vesszőfutása. "Best villains since the nazis." Sötét fellegek. Hová jutunk ezzel, majd kiderül.

Szerepel Clem! Yeah!

My Darling Clementine (1946)

John Ford történelmi személyekhez, események nyúlik, Earp testvérek, Doc Holliday, Tombstone, az O.K. Corral melletti párbaj. Állítólag fiatalon találkozott Hollywoodban az idős Wyatt Earppel, aki részletesen elmagyarázta neki, mi hogyan történt. Wyatt is nagy fantáziájú mesélő volt, John Ford nemkülönben. A történelemnek a film ugyanis gyakorlatilag semmiben sem felel meg: Doc és Wyatt már régóta barátok voltak, az O.K. Corral harc teljesen máshogy zajlott, mindenki máshol és máshogy halt meg, és még az Earp fivérek neveit is össze vannak kavarva. De hát tudjuk Fordtól: Print the legend!

Az alaphelyzet mögött (az Earp-ök megbosszulják testvérük halálát) természetesen sokkal több van. Egy olyan város teremtése, ahol lehet nyugodtan borotválkozni és templomba menni, vagy csak egyszerűen szórakozni. A vadnyugatot felváltó polgári hely. Nem véletlenül olyan hangsúlyos a borotválkozás a filmben - megtisztulás, új emberré válás. A fiatal Henry Fonda remekel, de kiváló Cathy Downs (Clementine) és a sajátos Doc-ot hozó Vic Mature is. (Érdekes, hogy a részeges orvosok Fordnál általában megoldják a feladatukat, de ebben a filmben Holliday nem tudja megmenteni Chihuahuát.)

A legemlékezetesebb jelenetek nem is tartoznak a film fősodrába (persze mélyen igen!): a tánc a templomnál és a színész Shakespeare-idézése a kocsmában. Ezek és a sok finom részlet, ragyogó kép és pillanat teszik mesterművé a Ford szokása szerint Monument Valley-ben forgatott My Darling Clementine-t, igazi költészetté. Óda a nyugatról, a civilizációról, Amerikáról, az emberről. És mi más is lehetne a zárókép, mint hogy a nő áll a kerítés mellett, a hős pedig ellovagol a pusztaságba, a végtelenbe.

She Wore a Yellow Ribbon (1949)

Ford életművében korántsem a legjobb ez a lovasság-western, viszont így is messze a műfaj átlaga feletti ez a nagysebességű, de egyben elégikus és szentimentális akciófilm a nyugdíjba vonuló kapitány utolsó nagy haditettéről. John Wayne csúcsformában, és egészen érdekes, hogy kb. 20 évvel idősebb figurát játszik, öregkatonát az ereje teljében lévő Duke. Emellett a látvány viszi a filmet: John Ford bevallottan Frederick Remington festményei által ihletve forgatta, és nem győz betelni kedvenc helyszínével, a Monument Valley-vel, a "kesztyűket" például számtalanszor látjuk. Csodálatos képek tömege erről a csodálatos helyről - Winton Hoch-nak ez egy operatőri Oscart is hozott.

Mindkét film helyszíne a Monument Valley, így a végén két saját fotóm onnan: a John Ford pontról a kilátás, valamint a két kesztyű.

The Two Mittens - Monument Valley

John Ford Point - Monument Valley

A "Nem vénnek való vidék" filmváltozata után nálunk is ismertté vált McCarthy 1985-ös "western-regénye" kegyetlen, fájdalmas, véres és reménytelen.

Egy 14 éves srác 1850-ben Texasban csatlakozik egy pár tucat főből álló csapathoz. Exkatonák, zsoldosok, kalandorok, bajkeverők, indián nyomkeresők az Ezredes és a Bíró vezetésével. Lemennek Mexikóba, majd nyugatra Kalifornia felé, és gyakorlatilag lemészárolnak és megskalpolnak és megcsonkítanak szinte mindenkit, indiánokat főleg, de békés vagy békétlen fehéreket és mexikóiakat is. Szemrebbenés nélkül. Miért? Csak.

McCarthy pedig mindezt elmeséli nekünk valami hihetetlen egyszerű, világos nyelven. Távolsagtartóan, lakonikusan, részvét és remény nélkül, a legvéresebb öldökléseket is. Az egész viszont pont ezzel a sivár, reménytelen leírással és a fájóan tiszta képekkel emelkedik költői magasságba, még ha ott a magasban most nem is az istenek vannak, hanem a keselyűk és a halál.

A Bíró pedig külön őrület, a nagy beszédeket tartó kopasz óriás (Brando anyone?), tanult természettudós, filozófus, pszichopata tömeggyilkos, hidegvérű mészáros.

Felkavaró, nagyszerű regény.