Brown’s blog

Erről írtam pár szót a hátsóablakba, ide:
http://hatsoablak.blog.hu/2009/05/27/elisabeth_vigee_lebrun_oneletrajza

Három stand-alone, három különböző írótól.

#22: Steven DeKnight kissé őrült száguldása japán vámpír-plüssállatokkal, lopott koreai tengeralattjáróval, Harmonyval Larry Kingnél. Néha kissé over-the-top, de az üzenet világos: egyre szarabb a helyzet a slayerek számára, már csak PR okokból is.

#23: Amint láttam, hogy Drew Greenberg írta, tudtam, hogy ragyogó lesz. Buffy és Andrew field-tripje főleg hatalmas párbeszédeket hoz, nagyon sokat, viccesek és fontosak egyaránt vannak. Andrew (comic szinten) elképesztő hosszú geek-monológja frenetikus, van benne Star Wars, Bond, Battlestar Galactica, Terminátor, Hupikék Törpikék... És később a Buffy által letorkolt überklasszikus Star Trek idézet ("the needs of the many...").

Buffy és Simone közös jelenetei is nagyon jók. Andrew pedig családtag lesz, B nem hagyja az embereit... Redemption - egyébként is az örök témák egyike a Buffyverse-ben.

#24: Jim Krueger (újonc az univerzumban) egy Giles és Faith epizódot hoz. Klasszikus közép-európai horrorsztori a gyerekeket feláldozó felnőttekről. Ennél sokkal érdekesebb, hogy újra találkozunk Faith-szel és Giles-szal, és remélhetőleg szép lassan belefolynak majd a többiek életébe is, és nem csupán stand-alone-ok jutnak nekik. Biztos, hogy lesz még szerepük a nagy történetben is.

A televízió történetének egyik legjobb sorozata ért véget ma. Egy ragyogó másfél órával. Óriási színészi alakításokkal.

Kiderült, hogy 150 ezer éve történt mindez, és csak megtalálták a Földet (Starbuck elhozta őket), és itt maradtak. Szinte mindenki túlélte, ami tulajdonképpen meglepő és váratlan, Laura halála természetesen biztos volt. Hera lett az "ősanya", Starbuck egy angyal vagy istenek hírnöke.

A talán legsötétebb és legdepressziósabb sorozat gyakorlatilag happy enddel ért véget. Na, nem baj persze. Még HeadSix és HeadBaltar jelenidejű befejezése (All of this is happened before. But the question is: does all ot this has to happen again. This time I guess no. stb..) és a kikacsintás a japán robotokra sem depis.

Itt mesél Moore és Eick a fináléról.

Battlestar Galactica. Már most klasszikus. Örökké él.

Megkezdődött a 20-assal egy 5(?) epizódos kör, amelyekben stand-alone füzetek lesznek, mindig más íróval, és többé-kevésbé a "slayerek a nép ellensége, a rosszak" téma felé indulunk el...

#20: Jeph Loeb vendégszereplése íróként, szegény fiának, Samnek emlékére. A kimerült Buffy álma, rajzfilmszerű egyszerű rajzokkal (Wight, Beavers, Van Wyk), visszatér elsős gimis korába a mostani tudásával. Vicces, szomorkás - jó újra látni a Scooby-ganget, anyut, Giles-t, Snydert, Angelt, Cordie-t. Különben sokat nem haladunk: B-t nem meglepő módon zavarja, hogy a jövőben megölte Willow-t.

#21: Jane Espenson a fedélzeten, ennek rögötn örülni kell, és a Harmony, mint vámpír reality-tv sztár ("Old media sucks but so do I.") sztorival elindulhat a vadászok nyilvános vesszőfutása. "Best villains since the nazis." Sötét fellegek. Hová jutunk ezzel, majd kiderül.

Szerepel Clem! Yeah!

My Darling Clementine (1946)

John Ford történelmi személyekhez, események nyúlik, Earp testvérek, Doc Holliday, Tombstone, az O.K. Corral melletti párbaj. Állítólag fiatalon találkozott Hollywoodban az idős Wyatt Earppel, aki részletesen elmagyarázta neki, mi hogyan történt. Wyatt is nagy fantáziájú mesélő volt, John Ford nemkülönben. A történelemnek a film ugyanis gyakorlatilag semmiben sem felel meg: Doc és Wyatt már régóta barátok voltak, az O.K. Corral harc teljesen máshogy zajlott, mindenki máshol és máshogy halt meg, és még az Earp fivérek neveit is össze vannak kavarva. De hát tudjuk Fordtól: Print the legend!

Az alaphelyzet mögött (az Earp-ök megbosszulják testvérük halálát) természetesen sokkal több van. Egy olyan város teremtése, ahol lehet nyugodtan borotválkozni és templomba menni, vagy csak egyszerűen szórakozni. A vadnyugatot felváltó polgári hely. Nem véletlenül olyan hangsúlyos a borotválkozás a filmben - megtisztulás, új emberré válás. A fiatal Henry Fonda remekel, de kiváló Cathy Downs (Clementine) és a sajátos Doc-ot hozó Vic Mature is. (Érdekes, hogy a részeges orvosok Fordnál általában megoldják a feladatukat, de ebben a filmben Holliday nem tudja megmenteni Chihuahuát.)

A legemlékezetesebb jelenetek nem is tartoznak a film fősodrába (persze mélyen igen!): a tánc a templomnál és a színész Shakespeare-idézése a kocsmában. Ezek és a sok finom részlet, ragyogó kép és pillanat teszik mesterművé a Ford szokása szerint Monument Valley-ben forgatott My Darling Clementine-t, igazi költészetté. Óda a nyugatról, a civilizációról, Amerikáról, az emberről. És mi más is lehetne a zárókép, mint hogy a nő áll a kerítés mellett, a hős pedig ellovagol a pusztaságba, a végtelenbe.

She Wore a Yellow Ribbon (1949)

Ford életművében korántsem a legjobb ez a lovasság-western, viszont így is messze a műfaj átlaga feletti ez a nagysebességű, de egyben elégikus és szentimentális akciófilm a nyugdíjba vonuló kapitány utolsó nagy haditettéről. John Wayne csúcsformában, és egészen érdekes, hogy kb. 20 évvel idősebb figurát játszik, öregkatonát az ereje teljében lévő Duke. Emellett a látvány viszi a filmet: John Ford bevallottan Frederick Remington festményei által ihletve forgatta, és nem győz betelni kedvenc helyszínével, a Monument Valley-vel, a "kesztyűket" például számtalanszor látjuk. Csodálatos képek tömege erről a csodálatos helyről - Winton Hoch-nak ez egy operatőri Oscart is hozott.

Mindkét film helyszíne a Monument Valley, így a végén két saját fotóm onnan: a John Ford pontról a kilátás, valamint a két kesztyű.

The Two Mittens - Monument Valley

John Ford Point - Monument Valley

A "Nem vénnek való vidék" filmváltozata után nálunk is ismertté vált McCarthy 1985-ös "western-regénye" kegyetlen, fájdalmas, véres és reménytelen.

Egy 14 éves srác 1850-ben Texasban csatlakozik egy pár tucat főből álló csapathoz. Exkatonák, zsoldosok, kalandorok, bajkeverők, indián nyomkeresők az Ezredes és a Bíró vezetésével. Lemennek Mexikóba, majd nyugatra Kalifornia felé, és gyakorlatilag lemészárolnak és megskalpolnak és megcsonkítanak szinte mindenkit, indiánokat főleg, de békés vagy békétlen fehéreket és mexikóiakat is. Szemrebbenés nélkül. Miért? Csak.

McCarthy pedig mindezt elmeséli nekünk valami hihetetlen egyszerű, világos nyelven. Távolsagtartóan, lakonikusan, részvét és remény nélkül, a legvéresebb öldökléseket is. Az egész viszont pont ezzel a sivár, reménytelen leírással és a fájóan tiszta képekkel emelkedik költői magasságba, még ha ott a magasban most nem is az istenek vannak, hanem a keselyűk és a halál.

A Bíró pedig külön őrület, a nagy beszédeket tartó kopasz óriás (Brando anyone?), tanult természettudós, filozófus, pszichopata tömeggyilkos, hidegvérű mészáros.

Felkavaró, nagyszerű regény.

A sokat ígérő, nagyon várt és különösen fontosnak tartott ív, a Time of Your Life véget ért ezzel az epizóddal. Joss-t ismerve azért nem meglepő, hogy túl sok választ nem kaptunk. Sőt...
Fray világa mindenesetre megmarad (ha most nem bonyolódunk bele az alternatív univerzumok kérdéskörébe). Riley felbukkan, a "rossz oldalon", ami nekem o.k., sose voltam rajongója. Őt hozza be az egyébként az epizód ritmusát erősen megzökkentő fás-nyulascsirkés-sapkásXanderes közjáték.
A lényeg természetesen Buffy és Willow. B megöli FutureW-t, amint PresentW visszahozza. Az történt-e, hogy Willow végigélve 200 évet a barátai nélkül, mindennek pusztulása mellett, meg akart halni, és csak Buffy keze által tudott vagy akart? Tanítani akart esetleg valamit Buffynak? (A jövőről mindenképpen, de talán másról is, hogyan öljük meg azt, akit szeretünk...) Mit kezd a tudással, a történtekkel B a jelenben?
Ezek alapján kulcsmondatok Willow-tól azok, hogy "The most important thing about death isn't who dies. It's who kills them." Ezt emésztgessük, azzal együtt, hogy mi történt aztán.
"Why does it have to be me?" - kérdezi Buffy, mielőtt leszúrná Willow-t. "It's a long story." - hangzik a szomorú, lehajtott fejű válasz. Azt hiszem erről (is) fog szólni a S8 hátralévő része, na meg a következő évadok.

Az egyik legkülönösebb western, technikailag unikum (ld. alább), hatalmas vállalkozás, ami sok szempontból besült, mégis lehet rajongani érte...
Henry Hathaway (3 rész), John Ford (1), George Marshall (1) rendezték a majd' 3 órás filmet, ami kb. 50 évet fog át az XIX. sz. amerikai történelméből, egyes személyeken, családokon keresztül lazán kapcsolódó epizódokkal. Összefüggő, "valódi" film helyett így látványos tablóképeket kapunk, amelyek azonban engem nagyon jól tudtak szórakoztatni.

Mindössze két játékfilmet készített az MGM a háromkamerás, igazi Cinerama eljárással, és ez volt közülük a "nagy". Egy kameraszörny veszi három filmre a jelenetet, amit aztán összeillesztenek, és hatalmas, 146 fokosan homorú vászonra vetítik, elképesztő érzést, jelenlétet és részvételt adva a közönségnek. (Iszonyú jó volna így látni!) Az élmény a képernyőn nem ugyanaz persze, inkább a furcsa dimenziókra, mélységekre figyelünk fel. Mindenesetre a HTWWW tökéletesen kihasználta mind a tájképekben, mind az akciójelenetekben az új technikát. Ami viszont túl bonyolultnak, túl drágának, túl nehézkesnek bizonyult, és felváltotta a 70 milliméteres film. De a Cineramával, és ezzel a bizonyos filmmel a szélesvásznú hollywood-i mozi megszületett.

A színészek kegyetlenül megküzdöttek a Cineramával, hiszen ha eltérő panelben voltak, akkor teljesen máshová kellett nézni beszélgetés közben, hogy a vásznon úgy nézzen ki, mintha egymáshoz szólnának. Pedig az MGM összeszedett sok sztárt, de ez a mozi a szélesvásznú látványról szól sokkal inkább, mint a színészi játékról.
És még a zenéről! Alfred Newman és Ken Darby hagyományos amerikai és angol népdalokra építve ragyogó kíséretet komponált a filmre, Debbie Reynolds pedig néhány dalt lelkesen és imádnivalóan el is énekel a vásznon.
Csúcspontok: a How the West Was Won főtéma, valamint a XVI. századi Greensleeves-ből átalakított, "himnusszá vált" Home in the Meadows, Reynolds előadásában (itt az első rész végén és itt egy összevágott változat).

Bónusz:) : A fantasztikus bölényrohamot a Custer State Parkban vették fel, a "színészek" az ő felmenőik voltak (saját felvételeim):

A képregény 6-12-ik epizódját egybegyűjtő második könyv folytatja hőseink eszement történetét "Afbaghistan"-ban (és New Jersey-ben, no meg "Mongloriában"), Rick Veitch kacagtatóan vad fantáziájú szövegével és Gary Erskine művészien ragyogó rajzaival.

A helyzet változatlan: a katonák számára csak a szex és a buli számít (Flabbergast van csupán összezavarodva), a MOMO (Motivation and Morale) egyre sikeresebb a háború eladásában és a regrutálásban (bár a 3 szakember sok egyébbel is el van foglalva), Stelaphane "háborúügyi miniszter" perverzebb, mint valaha. Új szál, hogy az első könyvben is már gondot okozó Allie-t, a MOMO vezető Healey feleségét a miniszter eltűnteti Mongroliába, az otthoni szerető, Loman viszont Bagh-ba jön, hogy megtalálja. A "mongrol" sztori szórakoztató, és a végén kiderül, hogy a vártnál is több szállal kapcsolódik a vezérfonalhoz. A tudós arab nagymama és családja pedig az észak-koreaiakkal üzletel, infókkal az amcsikról.

Kőkemény és elmebeteg szatíra, rokonítható kicsit a Dr. Strangelove-val, a MASH-sel, vagy akár a 22-es csapdájával. A háború egy hatalmas marketing művelet, plusz modern szupertechnika, szex és szórakozás. Az ellenségre nem is marad idő és figyelem, nem is számítanak... Ami zavarbaejtő, az nem más, mint a kérdés: jó szatírához illően talán nincs is végtelen messze a való világtól.

Az A@L és a valóság váratlan párhuzamára éppen Veitch hívta fel a figyelmet pár hónapja: Ugyebár Healey (+Magoon és Woyner) a "Polka Cola"-tól kerültek a sereghez, hogy "eladják" a népnek a háborút. Erre idén a NATO kampányt indított saját brandjének megújítására, és ennek irányítására egy Coca-Cola marketing vezetőt szerződtetek. Minden van.

Alvol2cover

Brad Lidge bedobta a harmadik strike-ot, térdre rogyott, karjait az égnek emelte, és pillanatokon belül az egész csapat már rajta feküdt, ugrált, tombolt. A Philadelphia Phillies megnyerte a World Series-t, másodszor, 80 után 08-ban.
Az eső miatt három napos Game 5 kulcsmomentuma Chase Utley játéka a hetedik inningben, fake pump az első irányába, aztán átlósan le a home plate-hez, ahol Ruiz kiejtette a pumpra hazafutni induló floridait. Nagyon szép volt.
A meccsek alapján nem igazán tűnt kétségesnek, hogy a WS-t a Phillies nyeri. Domináns ütőjáték, ragyogó csapatvédekezés. A Rays bravúrosan küzdötte fel magát többször is nehéz helyzetből, de a végső győzelemre nem igazán látszott lehetőség.
Nem mennék bele az MLB helyzetébe, az eső miatti vitákra, a késői tv közvetítésekre, a nézőközönség csökkenésére, ünnepeljük most a Philadelphiát, nagyon megérdemelték a bajnoki címet, egész éves kitűnő teljesítményükkel.
Az MVP a fiatal pitcher, Cole Hamels lett, aki hibátlan maradt a postseasonben, és az 5. meccs zuhogó esős részét dobta végig.