A 2000 és 2006 közötti trilógiát alapból két részre kell osztani. Az elsőt és a másodikat Bryan Singer rendezte, a harmadikat Brett Ratner. Sok kritikus szerint ez drámaian nagy különbség, szerintem nem vészes.
Singer az elsőben egy egyenes, szilárd, kemény és sötét történetet mond el. Kicsit egyszerűbben, kicsit kevesebbet, mint szerette volna, de lefektette az alapkérdéseket, kiindulási pontot teremtett a második filmnek. Szerencsénk volt, hogy ilyen jó rendező, ilyen jól teremtse meg az X-Men hollywoodi jelenlétét.
A másodikban már eljutunk oda, ahova akartunk: Egy komplex, szép film a nagy mögöttes témákról, amelyekben az a szép (és az X-Men univerzum hatalmas vonzereje és csodája is ez), hogy mindenki megtalálhatja a maga kedvenc értelmezését, kedvenc megközelítési irányát. Felnőtté válás, másság (mindenféle), tolerancia, diszkrimináció, vallás, állampolgári szabadság, stb. Mindehhez a nagy alapsztorikból válogat: gonosz katonák támadása a suli ellen, Magnetóval együtt kell működni a siker érdekében. Plusz Jean halála, ami egy kicsit előkészítetlen volt talán, viszont a veszteség fontos volt, nem lehetett teljesen happy a vég, és Jean visszajöhetett Phoenix-ként a harmadikban.
Mivel Singer elment Supermant csinálni, Brett Ratner zárta le a trilógiát a Last Standdel. Ahogy az sejthető volt rögtön, a váltással kevesebb lett a lelki és történetbeli finomság, több az akció. Én úgy fogalmaztam, hogy ez a rajongói film: mindent és mindenkit bele próbál zsúfolni a 100 percbe. Most jelenik meg az első két részhez képest pl. Angel, Callisto, Juggernaut, Multiple Man, Psylocke, dr. Rao, dr. MacTaggart, természetesen Henry McCoy, sokkal többet kap Colossus és Kitty.
Sztoriban biztosra ment: a mutáns-gén gyógyszere, valamint Dark Phoenix. Ahogy egy trilógia zárásához illik, hullanak is a szereplők, nem csak a statiszták, hanem a mutánsok, X-ek és Brotherhood-osok is rendesen. Több mint negyedórás csata az Alcatrazon, nagy buli. Az őrült száguldásban, a rengeteg szereplő mellett a finomságokra, a gondolatokra nem marad igazán idő, mégha a Jean/Logan lezárás szépre is sikerült a végén.
Néhány karakterről: Xavier és Magneto telitalálat nálam (Stewart és McKellen). Wolverine, mint Jackman nagyon bevált, még ha nem is "hű". Az érdektelen Cyclops érdektelen színészt kapott, szegény. Famke Janssen kicsit többet érdemelt volna, főleg Dark Phoenixként, mindenesetre nagyon jó Jean Grey. Anna Paquin teljesen más Rogue, mint amire én gondolnék, de így jó. Mystique vizuális élmény, Romijn gyönyörű. És végül örök kedvencem Kitty Pryde egy másik kedvenc, Ellen Page alakításában, big cheers (nem mintha sok hely és idő volna a brillírozásra).
A "Nem vénnek való vidék" filmváltozata után nálunk is ismertté vált McCarthy 1985-ös "western-regénye" kegyetlen, fájdalmas, véres és reménytelen.
Egy 14 éves srác 1850-ben Texasban csatlakozik egy pár tucat főből álló csapathoz. Exkatonák, zsoldosok, kalandorok, bajkeverők, indián nyomkeresők az Ezredes és a Bíró vezetésével. Lemennek Mexikóba, majd nyugatra Kalifornia felé, és gyakorlatilag lemészárolnak és megskalpolnak és megcsonkítanak szinte mindenkit, indiánokat főleg, de békés vagy békétlen fehéreket és mexikóiakat is. Szemrebbenés nélkül. Miért? Csak.
McCarthy pedig mindezt elmeséli nekünk valami hihetetlen egyszerű, világos nyelven. Távolsagtartóan, lakonikusan, részvét és remény nélkül, a legvéresebb öldökléseket is. Az egész viszont pont ezzel a sivár, reménytelen leírással és a fájóan tiszta képekkel emelkedik költői magasságba, még ha ott a magasban most nem is az istenek vannak, hanem a keselyűk és a halál.
A Bíró pedig külön őrület, a nagy beszédeket tartó kopasz óriás (Brando anyone?), tanult természettudós, filozófus, pszichopata tömeggyilkos, hidegvérű mészáros.
Felkavaró, nagyszerű regény.
A sokat ígérő, nagyon várt és különösen fontosnak tartott ív, a Time of Your Life véget ért ezzel az epizóddal. Joss-t ismerve azért nem meglepő, hogy túl sok választ nem kaptunk. Sőt...
Fray világa mindenesetre megmarad (ha most nem bonyolódunk bele az alternatív univerzumok kérdéskörébe). Riley felbukkan, a "rossz oldalon", ami nekem o.k., sose voltam rajongója. Őt hozza be az egyébként az epizód ritmusát erősen megzökkentő fás-nyulascsirkés-sapkásXanderes közjáték.
A lényeg természetesen Buffy és Willow. B megöli FutureW-t, amint PresentW visszahozza. Az történt-e, hogy Willow végigélve 200 évet a barátai nélkül, mindennek pusztulása mellett, meg akart halni, és csak Buffy keze által tudott vagy akart? Tanítani akart esetleg valamit Buffynak? (A jövőről mindenképpen, de talán másról is, hogyan öljük meg azt, akit szeretünk...) Mit kezd a tudással, a történtekkel B a jelenben?
Ezek alapján kulcsmondatok Willow-tól azok, hogy "The most important thing about death isn't who dies. It's who kills them." Ezt emésztgessük, azzal együtt, hogy mi történt aztán.
"Why does it have to be me?" - kérdezi Buffy, mielőtt leszúrná Willow-t. "It's a long story." - hangzik a szomorú, lehajtott fejű válasz. Azt hiszem erről (is) fog szólni a S8 hátralévő része, na meg a következő évadok.
Az egyik legkülönösebb western, technikailag unikum (ld. alább), hatalmas vállalkozás, ami sok szempontból besült, mégis lehet rajongani érte...
Henry Hathaway (3 rész), John Ford (1), George Marshall (1) rendezték a majd' 3 órás filmet, ami kb. 50 évet fog át az XIX. sz. amerikai történelméből, egyes személyeken, családokon keresztül lazán kapcsolódó epizódokkal. Összefüggő, "valódi" film helyett így látványos tablóképeket kapunk, amelyek azonban engem nagyon jól tudtak szórakoztatni.
Mindössze két játékfilmet készített az MGM a háromkamerás, igazi Cinerama eljárással, és ez volt közülük a "nagy". Egy kameraszörny veszi három filmre a jelenetet, amit aztán összeillesztenek, és hatalmas, 146 fokosan homorú vászonra vetítik, elképesztő érzést, jelenlétet és részvételt adva a közönségnek. (Iszonyú jó volna így látni!) Az élmény a képernyőn nem ugyanaz persze, inkább a furcsa dimenziókra, mélységekre figyelünk fel. Mindenesetre a HTWWW tökéletesen kihasználta mind a tájképekben, mind az akciójelenetekben az új technikát. Ami viszont túl bonyolultnak, túl drágának, túl nehézkesnek bizonyult, és felváltotta a 70 milliméteres film. De a Cineramával, és ezzel a bizonyos filmmel a szélesvásznú hollywood-i mozi megszületett.
A színészek kegyetlenül megküzdöttek a Cineramával, hiszen ha eltérő panelben voltak, akkor teljesen máshová kellett nézni beszélgetés közben, hogy a vásznon úgy nézzen ki, mintha egymáshoz szólnának. Pedig az MGM összeszedett sok sztárt, de ez a mozi a szélesvásznú látványról szól sokkal inkább, mint a színészi játékról.
És még a zenéről! Alfred Newman és Ken Darby hagyományos amerikai és angol népdalokra építve ragyogó kíséretet komponált a filmre, Debbie Reynolds pedig néhány dalt lelkesen és imádnivalóan el is énekel a vásznon.
Csúcspontok: a How the West Was Won főtéma, valamint a XVI. századi Greensleeves-ből átalakított, "himnusszá vált" Home in the Meadows, Reynolds előadásában (itt az első rész végén és itt egy összevágott változat).
Bónusz:) : A fantasztikus bölényrohamot a Custer State Parkban vették fel, a "színészek" az ő felmenőik voltak (saját felvételeim):
A képregény 6-12-ik epizódját egybegyűjtő második könyv folytatja hőseink eszement történetét "Afbaghistan"-ban (és New Jersey-ben, no meg "Mongloriában"), Rick Veitch kacagtatóan vad fantáziájú szövegével és Gary Erskine művészien ragyogó rajzaival.
A helyzet változatlan: a katonák számára csak a szex és a buli számít (Flabbergast van csupán összezavarodva), a MOMO (Motivation and Morale) egyre sikeresebb a háború eladásában és a regrutálásban (bár a 3 szakember sok egyébbel is el van foglalva), Stelaphane "háborúügyi miniszter" perverzebb, mint valaha. Új szál, hogy az első könyvben is már gondot okozó Allie-t, a MOMO vezető Healey feleségét a miniszter eltűnteti Mongroliába, az otthoni szerető, Loman viszont Bagh-ba jön, hogy megtalálja. A "mongrol" sztori szórakoztató, és a végén kiderül, hogy a vártnál is több szállal kapcsolódik a vezérfonalhoz. A tudós arab nagymama és családja pedig az észak-koreaiakkal üzletel, infókkal az amcsikról.
Kőkemény és elmebeteg szatíra, rokonítható kicsit a Dr. Strangelove-val, a MASH-sel, vagy akár a 22-es csapdájával. A háború egy hatalmas marketing művelet, plusz modern szupertechnika, szex és szórakozás. Az ellenségre nem is marad idő és figyelem, nem is számítanak... Ami zavarbaejtő, az nem más, mint a kérdés: jó szatírához illően talán nincs is végtelen messze a való világtól.
Az A@L és a valóság váratlan párhuzamára éppen Veitch hívta fel a figyelmet pár hónapja: Ugyebár Healey (+Magoon és Woyner) a "Polka Cola"-tól kerültek a sereghez, hogy "eladják" a népnek a háborút. Erre idén a NATO kampányt indított saját brandjének megújítására, és ennek irányítására egy Coca-Cola marketing vezetőt szerződtetek. Minden van.
Brad Lidge bedobta a harmadik strike-ot, térdre rogyott, karjait az égnek emelte, és pillanatokon belül az egész csapat már rajta feküdt, ugrált, tombolt. A Philadelphia Phillies megnyerte a World Series-t, másodszor, 80 után 08-ban.
Az eső miatt három napos Game 5 kulcsmomentuma Chase Utley játéka a hetedik inningben, fake pump az első irányába, aztán átlósan le a home plate-hez, ahol Ruiz kiejtette a pumpra hazafutni induló floridait. Nagyon szép volt.
A meccsek alapján nem igazán tűnt kétségesnek, hogy a WS-t a Phillies nyeri. Domináns ütőjáték, ragyogó csapatvédekezés. A Rays bravúrosan küzdötte fel magát többször is nehéz helyzetből, de a végső győzelemre nem igazán látszott lehetőség.
Nem mennék bele az MLB helyzetébe, az eső miatti vitákra, a késői tv közvetítésekre, a nézőközönség csökkenésére, ünnepeljük most a Philadelphiát, nagyon megérdemelték a bajnoki címet, egész éves kitűnő teljesítményükkel.
Az MVP a fiatal pitcher, Cole Hamels lett, aki hibátlan maradt a postseasonben, és az 5. meccs zuhogó esős részét dobta végig.
A Phillies simán verte a Dodgerst, a Rays viszont 3-1-ről felengedte a Red Soxot, majd a hetedik meccsen ismét nyert.
A meglepetés a Tampa Bay Rays, a fiatal csapat első alkalommal jutott el a döntőig, azaz az alapszakasz után a rájátszást is bírták - ez utóbbira nem számíthattunk talán. Most pedig home-field advantage, World Series kezdés a Tropicana Fielden, ezt ki hitte volna.
A Philadelphia már nyert egyszer, 1980-ban, rettenetesen erősnek tűnnek most. Az első két meccset rögtön ki is kell hagynom, úgyhogy akkor tudok bekapcsolódni, amikor átmennek a Citizens Bank Parkba. Nem is merek tippelni, legyen egy jó WS!
Mivel a ez a 4 részes "Time of your life" ív harmadik füzete, nem is csoda, hogy jól össze leszünk zavarva, és Buffy-t a végén jól lepuffantja Fray. A #19-ben lesz mit lezárnia (?) Joss-nak.
Az biztos, hogy Buffynak vissza kell jutnia a jelenbe. De azzal a tudással, hogy minden hiába? Hogy a jövőben nekik már nyomuk sincs? Amit csinál(t), nem hoz eredményt? Valahogyan ennek meg kell oldódnia, válaszok kellenek. Csak Future Willow tudja, mi történt, és csak Present Willow tudja B-t visszahozni. PW, aki elég zavarodott, és ha átér, nem nézhet (talán mert magát látná?). FW, aki nem ember, most éppen nincs varázsereje, és még mindig fogalmunk sincs, mit akar. Továbbra sem biztos, hogy el akarja pusztítani Buffy-t. (És miért?)
Nem tudjuk, mit mutat Fray-nek, aki ezután elintézi B-t. Lesz showdown a két slayer között? Fray végül is akár meg is halhat, a S8 szempontjából belefér.
A sok, egyébként szórakoztató kitérő Guntherrel, és főleg a Xander-Dawn vonal vajon csak időkitöltés, vagy ebben az arc-ban jelentősége is lesz?
Sajnos rengeteget csúszik a 19-es, amit pedig joggal nagyon-nagyon várhatunk. A címlap mindenesetre rettentő sokat ígér, szenzációs.
Elindult a női kosárlabda-bajnokság, játékvezetők nélkül, elég gáz. Mi nagyot szenvedtünk Szekszárdon, továbbra is kevés a góldobó játékos, rettentő sokat kell még fejlődni. Mazzante vasárnap már játszhat, Krnic igazolása sem késhet sokat, hó végére remélhetőleg Heller is rendben lesz, plusz a sérült ifjak. Szükség lesz mindenkire.
Tegnap megkezdődött az OctoberQuest, az MLB rájátszása, Phillies verte a Brewerst, Red Sox az Angelst, míg a Dodgers nyert a Cubs otthonában, aminek örülnék is, ha nem fogadtam volna fordítva... Bár nem vagyok Major League szakértő, de aligha lennék meglepve, ha ez a három nyertes csapat ott lenne majd a Championship Series-ben. Ma rajtol a Rays-White Sox páros. A Rays ugyebár óriási alapszakasszal a kegyetlen AL East-et nyerte meg, viszont először vannak ott a rájátszásban.
Szórakoztató film, ami akár sokkal jobb is lehetett volna.
Sokat ígérő nevek az alkotók között: Abrams és íróként a zseniális Drew Goddard. Nem új ötlet a "megtalált film", végig egyetlen videokamera képét látjuk. Még kevésbé újdonság a szörny megtámadja New Yorkot. Most ezt a kettőt házasították össze, és az ötlet is jó, a technikai megvalósítás is. Van történet, van feszültség, van értelem, sok rémség.
Ragyogó dolog, hogy 75 perc az egész. És ezt nem cinizmusból mondom, hanem teljesen komolyan és dicsérően. Minek húznák feleslegesen, ha a történet ennyi, és így kerek.
A legjobb részek a menekülés kezdete, a pánik, Lady Liberty fejével, amikor még senki sem tudja, mi van, valószínűleg új 9/11, és rohan az egész város. A szörny megmutatásávál ez a paranoia, feszültség csökken sajnos. De legalább nem magyarázzák, ez jó.
A főszereplők (talán egy kivételével) nem igazán szimpatikusak, nem igazán szerethetőek, ami elég ritka a filmekben... Van olyan magyarázat, hogy nem elcseszték, hanem szándékos: ha már úgyis meghalnak, legalább ne legyen kár értük.
Végül is nem rossz a Cloverfield, sőt, de azért ha "szörny a nagyvárosban" filmről van szó, akkor sokkal inkább a kiváló, koreai Host! (Amiről még nem is írtam, basszus, majd valamikor.)
