A 2000 és 2006 közötti trilógiát alapból két részre kell osztani. Az elsőt és a másodikat Bryan Singer rendezte, a harmadikat Brett Ratner. Sok kritikus szerint ez drámaian nagy különbség, szerintem nem vészes.
Singer az elsőben egy egyenes, szilárd, kemény és sötét történetet mond el. Kicsit egyszerűbben, kicsit kevesebbet, mint szerette volna, de lefektette az alapkérdéseket, kiindulási pontot teremtett a második filmnek. Szerencsénk volt, hogy ilyen jó rendező, ilyen jól teremtse meg az X-Men hollywoodi jelenlétét.
A másodikban már eljutunk oda, ahova akartunk: Egy komplex, szép film a nagy mögöttes témákról, amelyekben az a szép (és az X-Men univerzum hatalmas vonzereje és csodája is ez), hogy mindenki megtalálhatja a maga kedvenc értelmezését, kedvenc megközelítési irányát. Felnőtté válás, másság (mindenféle), tolerancia, diszkrimináció, vallás, állampolgári szabadság, stb. Mindehhez a nagy alapsztorikból válogat: gonosz katonák támadása a suli ellen, Magnetóval együtt kell működni a siker érdekében. Plusz Jean halála, ami egy kicsit előkészítetlen volt talán, viszont a veszteség fontos volt, nem lehetett teljesen happy a vég, és Jean visszajöhetett Phoenix-ként a harmadikban.
Mivel Singer elment Supermant csinálni, Brett Ratner zárta le a trilógiát a Last Standdel. Ahogy az sejthető volt rögtön, a váltással kevesebb lett a lelki és történetbeli finomság, több az akció. Én úgy fogalmaztam, hogy ez a rajongói film: mindent és mindenkit bele próbál zsúfolni a 100 percbe. Most jelenik meg az első két részhez képest pl. Angel, Callisto, Juggernaut, Multiple Man, Psylocke, dr. Rao, dr. MacTaggart, természetesen Henry McCoy, sokkal többet kap Colossus és Kitty.
Sztoriban biztosra ment: a mutáns-gén gyógyszere, valamint Dark Phoenix. Ahogy egy trilógia zárásához illik, hullanak is a szereplők, nem csak a statiszták, hanem a mutánsok, X-ek és Brotherhood-osok is rendesen. Több mint negyedórás csata az Alcatrazon, nagy buli. Az őrült száguldásban, a rengeteg szereplő mellett a finomságokra, a gondolatokra nem marad igazán idő, mégha a Jean/Logan lezárás szépre is sikerült a végén.
Néhány karakterről: Xavier és Magneto telitalálat nálam (Stewart és McKellen). Wolverine, mint Jackman nagyon bevált, még ha nem is "hű". Az érdektelen Cyclops érdektelen színészt kapott, szegény. Famke Janssen kicsit többet érdemelt volna, főleg Dark Phoenixként, mindenesetre nagyon jó Jean Grey. Anna Paquin teljesen más Rogue, mint amire én gondolnék, de így jó. Mystique vizuális élmény, Romijn gyönyörű. És végül örök kedvencem Kitty Pryde egy másik kedvenc, Ellen Page alakításában, big cheers (nem mintha sok hely és idő volna a brillírozásra).
11 posts tagged “movie”
Clint Eastwood első (és talán legjobb) western-rendezése a Fennsíkok csavargója. Nem meglepő módon a film mintha Sergio Leone és Don Siegel szerelemgyermeke volna, nem csekély japán beütéssel. A hős (Clint maga) megérkezik a kisvárosba, elég hamar megöl 3 embert, és megerőszakol egy nőt - és ez csak a kezdet.
A város felbérli őt, hogy védje meg őket a börtönből visszatérő banditáktól - akik anno halálra korbácsolták a seriffet a városlakók aktív vagy passzív közreműködése mellett. Sötét, cinikus, fájdalmas történet, aminek extra kísérteties hangulatot kölcsönöz a város vörösre festése, és persze maga az idegen, aki sehonnan jött, sehová tűnik, szellem volt-e, a bosszú angyala, a halál követe?
Eastwood helyszínen, egy gyönyörű tó partján forgatta a filmet, ami a kiváló kameramunkával megsegítve tovább növeli az éteri, költői, abszurd és kísérteties hatást.
My Darling Clementine (1946)
John Ford történelmi személyekhez, események nyúlik, Earp testvérek, Doc Holliday, Tombstone, az O.K. Corral melletti párbaj. Állítólag fiatalon találkozott Hollywoodban az idős Wyatt Earppel, aki részletesen elmagyarázta neki, mi hogyan történt. Wyatt is nagy fantáziájú mesélő volt, John Ford nemkülönben. A történelemnek a film ugyanis gyakorlatilag semmiben sem felel meg: Doc és Wyatt már régóta barátok voltak, az O.K. Corral harc teljesen máshogy zajlott, mindenki máshol és máshogy halt meg, és még az Earp fivérek neveit is össze vannak kavarva. De hát tudjuk Fordtól: Print the legend!
Az alaphelyzet mögött (az Earp-ök megbosszulják testvérük halálát) természetesen sokkal több van. Egy olyan város teremtése, ahol lehet nyugodtan borotválkozni és templomba menni, vagy csak egyszerűen szórakozni. A vadnyugatot felváltó polgári hely. Nem véletlenül olyan hangsúlyos a borotválkozás a filmben - megtisztulás, új emberré válás. A fiatal Henry Fonda remekel, de kiváló Cathy Downs (Clementine) és a sajátos Doc-ot hozó Vic Mature is. (Érdekes, hogy a részeges orvosok Fordnál általában megoldják a feladatukat, de ebben a filmben Holliday nem tudja megmenteni Chihuahuát.)
A legemlékezetesebb jelenetek nem is tartoznak a film fősodrába (persze mélyen igen!): a tánc a templomnál és a színész Shakespeare-idézése a kocsmában. Ezek és a sok finom részlet, ragyogó kép és pillanat teszik mesterművé a Ford szokása szerint Monument Valley-ben forgatott My Darling Clementine-t, igazi költészetté. Óda a nyugatról, a civilizációról, Amerikáról, az emberről. És mi más is lehetne a zárókép, mint hogy a nő áll a kerítés mellett, a hős pedig ellovagol a pusztaságba, a végtelenbe.
She Wore a Yellow Ribbon (1949)
Ford életművében korántsem a legjobb ez a lovasság-western, viszont így is messze a műfaj átlaga feletti ez a nagysebességű, de egyben elégikus és szentimentális akciófilm a nyugdíjba vonuló kapitány utolsó nagy haditettéről. John Wayne csúcsformában, és egészen érdekes, hogy kb. 20 évvel idősebb figurát játszik, öregkatonát az ereje teljében lévő Duke. Emellett a látvány viszi a filmet: John Ford bevallottan Frederick Remington festményei által ihletve forgatta, és nem győz betelni kedvenc helyszínével, a Monument Valley-vel, a "kesztyűket" például számtalanszor látjuk. Csodálatos képek tömege erről a csodálatos helyről - Winton Hoch-nak ez egy operatőri Oscart is hozott.
Mindkét film helyszíne a Monument Valley, így a végén két saját fotóm onnan: a John Ford pontról a kilátás, valamint a két kesztyű.
Az egyik legkülönösebb western, technikailag unikum (ld. alább), hatalmas vállalkozás, ami sok szempontból besült, mégis lehet rajongani érte...
Henry Hathaway (3 rész), John Ford (1), George Marshall (1) rendezték a majd' 3 órás filmet, ami kb. 50 évet fog át az XIX. sz. amerikai történelméből, egyes személyeken, családokon keresztül lazán kapcsolódó epizódokkal. Összefüggő, "valódi" film helyett így látványos tablóképeket kapunk, amelyek azonban engem nagyon jól tudtak szórakoztatni.
Mindössze két játékfilmet készített az MGM a háromkamerás, igazi Cinerama eljárással, és ez volt közülük a "nagy". Egy kameraszörny veszi három filmre a jelenetet, amit aztán összeillesztenek, és hatalmas, 146 fokosan homorú vászonra vetítik, elképesztő érzést, jelenlétet és részvételt adva a közönségnek. (Iszonyú jó volna így látni!) Az élmény a képernyőn nem ugyanaz persze, inkább a furcsa dimenziókra, mélységekre figyelünk fel. Mindenesetre a HTWWW tökéletesen kihasználta mind a tájképekben, mind az akciójelenetekben az új technikát. Ami viszont túl bonyolultnak, túl drágának, túl nehézkesnek bizonyult, és felváltotta a 70 milliméteres film. De a Cineramával, és ezzel a bizonyos filmmel a szélesvásznú hollywood-i mozi megszületett.
A színészek kegyetlenül megküzdöttek a Cineramával, hiszen ha eltérő panelben voltak, akkor teljesen máshová kellett nézni beszélgetés közben, hogy a vásznon úgy nézzen ki, mintha egymáshoz szólnának. Pedig az MGM összeszedett sok sztárt, de ez a mozi a szélesvásznú látványról szól sokkal inkább, mint a színészi játékról.
És még a zenéről! Alfred Newman és Ken Darby hagyományos amerikai és angol népdalokra építve ragyogó kíséretet komponált a filmre, Debbie Reynolds pedig néhány dalt lelkesen és imádnivalóan el is énekel a vásznon.
Csúcspontok: a How the West Was Won főtéma, valamint a XVI. századi Greensleeves-ből átalakított, "himnusszá vált" Home in the Meadows, Reynolds előadásában (itt az első rész végén és itt egy összevágott változat).
Bónusz:) : A fantasztikus bölényrohamot a Custer State Parkban vették fel, a "színészek" az ő felmenőik voltak (saját felvételeim):
Szórakoztató film, ami akár sokkal jobb is lehetett volna.
Sokat ígérő nevek az alkotók között: Abrams és íróként a zseniális Drew Goddard. Nem új ötlet a "megtalált film", végig egyetlen videokamera képét látjuk. Még kevésbé újdonság a szörny megtámadja New Yorkot. Most ezt a kettőt házasították össze, és az ötlet is jó, a technikai megvalósítás is. Van történet, van feszültség, van értelem, sok rémség.
Ragyogó dolog, hogy 75 perc az egész. És ezt nem cinizmusból mondom, hanem teljesen komolyan és dicsérően. Minek húznák feleslegesen, ha a történet ennyi, és így kerek.
A legjobb részek a menekülés kezdete, a pánik, Lady Liberty fejével, amikor még senki sem tudja, mi van, valószínűleg új 9/11, és rohan az egész város. A szörny megmutatásávál ez a paranoia, feszültség csökken sajnos. De legalább nem magyarázzák, ez jó.
A főszereplők (talán egy kivételével) nem igazán szimpatikusak, nem igazán szerethetőek, ami elég ritka a filmekben... Van olyan magyarázat, hogy nem elcseszték, hanem szándékos: ha már úgyis meghalnak, legalább ne legyen kár értük.
Végül is nem rossz a Cloverfield, sőt, de azért ha "szörny a nagyvárosban" filmről van szó, akkor sokkal inkább a kiváló, koreai Host! (Amiről még nem is írtam, basszus, majd valamikor.)
"You either die a hero or you live long enough to see yourself become the villain."
Most volt alkalmam látni a filmet - és utána nehezen jutottam szóhoz. Ugyebár mondanak és írnak sok mindent a hozzáértők, hogy a "legjobb a műfajában", a "legjobb egyáltalán", "minden idők"; imdb-n a 3. helyen - mégis meglepő azt látni, hogy bizony van ebben valami igazság.
Akciófilmben ennyire sötétet, kiábrándultat, keserűt, fájdalmasat nem nagyon láttam eddig. Még a poénok (szövegben és képben), a látványos, de mégis okosan visszafogott akciójelenetek, a ragyogóan fényképezett Chicago sem adnak pillanatnyi fellélegzést sem - mind illeszkednek a komor hangulatba, szilárdan alátámasztják azt.
Nagyszabású moralitás-játék, megnyugtató és kényelmes válaszok nélkül.
Korántsem újdonság a képregény-világban sem a Jó és Rossz közti határ elmosása, valamint "a szuperhős hős-e vagy gonosz" dilemma, Christopher Nolan viszont továbbvitte az egészet olyan szintre, hogy mindenkinek élet-halál erkölcsi kérdésekkel kell szembesülnie. És aki ezeket a kérdéseket alkotja, az Joker. Nyilván Heath Ledger halálával újabb árnyalatokat kapott ez az alakítás, de minden bizonnyal anélkül is legendás lett volna. Tökéletes és hátborzongató a pszichopata terrorista, punk zseni, "autókat kergető kutya" Joker. Sok jó mondata közül az egyik legjobb: "whatever doesn't kill you simply makes you... stranger".
Nem volna nehéz ilyen alakítás mellett elvesznie a többinek - szerencsére nem ez történik. Christian Bale természetesen és kőkeményen hozza az egyre sötétebb helyekre kerülő Batmant. Aaron Eckhart, mint Harvey Dent, a Fehér Lovag nem győzött meg rögtön, de aztán belelendült. Oldman, Freeman, Caine magabiztosan és hibátlanul hozzák a szerepet. És még a Batman Begins legnagyobb szereposztásbeli hibáját is sikerült valamelyest helyrehozni (Katie Holmes helyett Maggie Gyllenhaal).
A végén Batman távozását, "menekülését" valaki a Searchers és a High Noon befejezéséhez hasonlította, ami nekem nagyon tetszik, kettő a legjobb westernek közül. A hősnek nem lehet helye a társadalomban. Ahogy Gordon hadnagy mondja a végén: "He's the hero Gotham deserves, but not the one it needs right now...and so we'll hunt him, because he can take it. Because he's not a hero. He's a silent guardian, a watchful protector...a dark knight."
Régen voltam, nem is történtek nagy dolgok. Most így elsőre a Hard Candy jut eszembe, hogy láttam, és meglepően jó.
Kellőképpen elgondolkoztató, megzavaró, és meg van csinálva, na. Ellen Page (yeah!) és Patrick Wilson pedig óriásiak, kettejüknek kell elvinniük az egész filmet, tanítanivaló játék. És zavarba ejtő ahogy a pedofil gyilkos néha emberibb, mint a koraérett, okos tini.
Aztán nagyon jó volt a Good Night, and Good Luck, elcsípte tökéletesen Clooney a hangulatot, és a téma pedig oly közel áll hozzám is.
És végül nem kis meglepetésemre a Rocky Balboa is nagyon tetszett. Azzal, hogy visszatért az első részhez, pofátlanul, abszurd módon, hisz 30 év eltelt, és mégis ennek az agyonplasztikázott meláknak valahogyan jól állt a dolog, hihető volt és szeretnivaló. A legjobb filmje és legjobb alakítása az eredeti Rocky. És még a lépcsőn is felfut.:)
Tervezem a rendszeres olimpiai bejelentkezést, meglássuk...
Igazán nem tartozik az emberiség nagy katasztrófái közé, mégis mélyen érintett, mivel annyira élveztem ott azt a fél napot. Kicsit kulisszák mögött, kicsit vidámpark, kicsit minden. Hollywood, na!
A képeken egy utcarészlet, ami mintha égett volna, egy stage, valamint fentről a site, akkor még füst nélkül...
Ez az 1971-es BBC miniseries még az egyébként rendkívül magas BBC átlagból is kiemelkedik, és (ami itt számomra különösen fontos) az Elizabeth-filmek között is csúcsnak számít.
6x90 percen át leköti az ember figyelmét, izgalommal és örömmel várja a következő jelenetet, pedig nagy meglepétesek nem történnek. Ez utóbbi is mindenképpen pozitívum: nem kevés történelmi filmet és sorozatot láthattunk már erről a korról (VIII. Henrik, feleségei, Erzsébet, Stuart Mária), és kapkodhattuk a fejünket a "történelmileg felettébb kérdéses" megoldásokon, csavarokon, eseményeken. Itt most nem kell! A dramatizáláshoz szükséges egyszerűsítéseken kívül nincsenek zöldségek. A dramaturgiai és sztori hangsúlyok nem mindig ott vannak, ahol nekem feltétlenül a legjobb lett volna, de ez igazán nem baj. (Mint ahogy az erősen koros, "tv-s" kép és látvány sem.)
A fülnek csupa öröm angolsággal folynak a komplikált és mégis világos párbeszédek, és bontakozik ki előttünk Erzsébet uralkodása, útja száműzetésen és Toweren át a trónig, 45 év a trónon, mialatt Anglia kis, nem túl fontos szigetből világhatalom lett.
Ragyogó színészek sora alakítja a fő- és mellékszerepeket, de úgyis igazából egyvalakire emlékszünk utána, egyvalakit figyelünk, folyamatosan növekvő áhítattal. Glenda Jacksonról elmondták, hogy az alakítása a legpontosabb Elizabeth, amit történészek csak el tudnak képzelni; elmondták, hogy a televiziózás történetének egyik legkiemelkedőbb alakítása. Nehéz vitatkozni ezekkel. A szimplán technikai részét tekintve: 35 éves ekkor, és a serdülő lánytól a haldokló 70 évesig viszi végig a szerepet, és mindig a helyén van. Színészileg pedig mindent tud, és mindent ki is hoz magából. Az utolsó 2 epizód öreg királynője pedig már valóban félelmetes magasságokban van. Elképesztő élmény.
(note to self: David Starkey Elizabeth-könyvét is ideje volna már elolvasni)
A sorozatból az első 3, amelyeket Ito Shunya rendezett 1972-73-ban, Kaji Meiko címszereplésével.
Joshuu 701-go: Sasori: Alapjában véve tiszta WIP film, ami azonban messze-messze a (s)exploitation átlag fölé emelkedik. Ito rendezői debütálása, és rögtön bátran elmerül az expresszionista képekben, az (alapanyagból kiindulva nem meglepő) manga-beállításokban és a szürreális jelenetekben - képi gyönyör! Erőszak, szex, vér, hullák, szenvedés, bosszú, ahogy kell. Az a csodás, ahogy mindez nem hullik szét, nem lesz értelmetlen extravaganza (mint sokszor), hanem egy ragyogó filmben áll össze szerves egésszé.
Joshuu Sasori: Dai-41 zakkyo-bo: WIP-ként indul, aztán szökés-film lesz belőle, szürrealizmusában még őrültebb, mint az első, elmebeteg száguldás, de szintén feszesen egyben tartva. Különös rekordja, hogy Kaji 5 szót szól mindössze, azt is 1 és negyed óra elteltével, de a kísérteties, izgalmas, félelmetes tekintete végig ott van, és nem ereszt.
Joshuu Sasori: Kemono-beya: Váratlan váltásként egy képi őrületben sokkal visszafogotabb mű, egy thriller és szociodráma, kőkeményen, bélbe-szívbe-gyomorba. A retardált bátyjától gyereket váró prosti, Yuki szívszorítóan sötét története önmagában elvinne egy filmet, azzal viszont, hogy a varrónőként (?) bujkáló Skorpióval találkozik, és összekapcsolódik sorsuk az utolsó nagy bosszúrohamban, abszolút mesterművet kapunk.
Közös a 3 filmben (minősége mellett) az exploitationben szokatlanul erős feminizmus, a kiállás az áldozattá, tárggyá vált nők mellett. Háromszor 90 perc alatt nem találkozunk egyetlen "jó", "szimpatikus", "normális" férfival sem. Igaz, nővel sem sokkal, de 1-2 mindig van, ők persze segítik (ha tudják) Matsut/Sasorit/Skorpiót.
Nagyon tetszett a bosszú okos és visszafogott adagolása, ami tökéletes összhangba kerül Kaji Meiko csodálatos alakításával. Nem rohan bele a bosszúba, vár (és néz sötét szemeivel), sodorják sokszor az események (és néz sötét szemeivel), hagyja a történéseket, ha azok jó irányba mennek (és néz sötét szemeivel), és csak akkor öl, amikor már nagyon kell.
Mindhárom filmben felhangzik az Urami-Bushi (írta Ito, énekli Kaji), ami a Lady Snowbloodban és majdan a Kill Billben is. (Btw: Marketing csacsiság, hogy ez a sorozat inspirálta a Kill Billt, bár QT biztos imádja, hiszen csúcsmozi, de a zseniális Lady Snowblood az, ami nagyon nyilvánvalóan az alapot teremtette a Mennyasszony sztorijának.)
