4 posts tagged “western”
Clint Eastwood első (és talán legjobb) western-rendezése a Fennsíkok csavargója. Nem meglepő módon a film mintha Sergio Leone és Don Siegel szerelemgyermeke volna, nem csekély japán beütéssel. A hős (Clint maga) megérkezik a kisvárosba, elég hamar megöl 3 embert, és megerőszakol egy nőt - és ez csak a kezdet.
A város felbérli őt, hogy védje meg őket a börtönből visszatérő banditáktól - akik anno halálra korbácsolták a seriffet a városlakók aktív vagy passzív közreműködése mellett. Sötét, cinikus, fájdalmas történet, aminek extra kísérteties hangulatot kölcsönöz a város vörösre festése, és persze maga az idegen, aki sehonnan jött, sehová tűnik, szellem volt-e, a bosszú angyala, a halál követe?
Eastwood helyszínen, egy gyönyörű tó partján forgatta a filmet, ami a kiváló kameramunkával megsegítve tovább növeli az éteri, költői, abszurd és kísérteties hatást.
My Darling Clementine (1946)
John Ford történelmi személyekhez, események nyúlik, Earp testvérek, Doc Holliday, Tombstone, az O.K. Corral melletti párbaj. Állítólag fiatalon találkozott Hollywoodban az idős Wyatt Earppel, aki részletesen elmagyarázta neki, mi hogyan történt. Wyatt is nagy fantáziájú mesélő volt, John Ford nemkülönben. A történelemnek a film ugyanis gyakorlatilag semmiben sem felel meg: Doc és Wyatt már régóta barátok voltak, az O.K. Corral harc teljesen máshogy zajlott, mindenki máshol és máshogy halt meg, és még az Earp fivérek neveit is össze vannak kavarva. De hát tudjuk Fordtól: Print the legend!
Az alaphelyzet mögött (az Earp-ök megbosszulják testvérük halálát) természetesen sokkal több van. Egy olyan város teremtése, ahol lehet nyugodtan borotválkozni és templomba menni, vagy csak egyszerűen szórakozni. A vadnyugatot felváltó polgári hely. Nem véletlenül olyan hangsúlyos a borotválkozás a filmben - megtisztulás, új emberré válás. A fiatal Henry Fonda remekel, de kiváló Cathy Downs (Clementine) és a sajátos Doc-ot hozó Vic Mature is. (Érdekes, hogy a részeges orvosok Fordnál általában megoldják a feladatukat, de ebben a filmben Holliday nem tudja megmenteni Chihuahuát.)
A legemlékezetesebb jelenetek nem is tartoznak a film fősodrába (persze mélyen igen!): a tánc a templomnál és a színész Shakespeare-idézése a kocsmában. Ezek és a sok finom részlet, ragyogó kép és pillanat teszik mesterművé a Ford szokása szerint Monument Valley-ben forgatott My Darling Clementine-t, igazi költészetté. Óda a nyugatról, a civilizációról, Amerikáról, az emberről. És mi más is lehetne a zárókép, mint hogy a nő áll a kerítés mellett, a hős pedig ellovagol a pusztaságba, a végtelenbe.
She Wore a Yellow Ribbon (1949)
Ford életművében korántsem a legjobb ez a lovasság-western, viszont így is messze a műfaj átlaga feletti ez a nagysebességű, de egyben elégikus és szentimentális akciófilm a nyugdíjba vonuló kapitány utolsó nagy haditettéről. John Wayne csúcsformában, és egészen érdekes, hogy kb. 20 évvel idősebb figurát játszik, öregkatonát az ereje teljében lévő Duke. Emellett a látvány viszi a filmet: John Ford bevallottan Frederick Remington festményei által ihletve forgatta, és nem győz betelni kedvenc helyszínével, a Monument Valley-vel, a "kesztyűket" például számtalanszor látjuk. Csodálatos képek tömege erről a csodálatos helyről - Winton Hoch-nak ez egy operatőri Oscart is hozott.
Mindkét film helyszíne a Monument Valley, így a végén két saját fotóm onnan: a John Ford pontról a kilátás, valamint a két kesztyű.
A "Nem vénnek való vidék" filmváltozata után nálunk is ismertté vált McCarthy 1985-ös "western-regénye" kegyetlen, fájdalmas, véres és reménytelen.
Egy 14 éves srác 1850-ben Texasban csatlakozik egy pár tucat főből álló csapathoz. Exkatonák, zsoldosok, kalandorok, bajkeverők, indián nyomkeresők az Ezredes és a Bíró vezetésével. Lemennek Mexikóba, majd nyugatra Kalifornia felé, és gyakorlatilag lemészárolnak és megskalpolnak és megcsonkítanak szinte mindenkit, indiánokat főleg, de békés vagy békétlen fehéreket és mexikóiakat is. Szemrebbenés nélkül. Miért? Csak.
McCarthy pedig mindezt elmeséli nekünk valami hihetetlen egyszerű, világos nyelven. Távolsagtartóan, lakonikusan, részvét és remény nélkül, a legvéresebb öldökléseket is. Az egész viszont pont ezzel a sivár, reménytelen leírással és a fájóan tiszta képekkel emelkedik költői magasságba, még ha ott a magasban most nem is az istenek vannak, hanem a keselyűk és a halál.
A Bíró pedig külön őrület, a nagy beszédeket tartó kopasz óriás (Brando anyone?), tanult természettudós, filozófus, pszichopata tömeggyilkos, hidegvérű mészáros.
Felkavaró, nagyszerű regény.
Az egyik legkülönösebb western, technikailag unikum (ld. alább), hatalmas vállalkozás, ami sok szempontból besült, mégis lehet rajongani érte...
Henry Hathaway (3 rész), John Ford (1), George Marshall (1) rendezték a majd' 3 órás filmet, ami kb. 50 évet fog át az XIX. sz. amerikai történelméből, egyes személyeken, családokon keresztül lazán kapcsolódó epizódokkal. Összefüggő, "valódi" film helyett így látványos tablóképeket kapunk, amelyek azonban engem nagyon jól tudtak szórakoztatni.
Mindössze két játékfilmet készített az MGM a háromkamerás, igazi Cinerama eljárással, és ez volt közülük a "nagy". Egy kameraszörny veszi három filmre a jelenetet, amit aztán összeillesztenek, és hatalmas, 146 fokosan homorú vászonra vetítik, elképesztő érzést, jelenlétet és részvételt adva a közönségnek. (Iszonyú jó volna így látni!) Az élmény a képernyőn nem ugyanaz persze, inkább a furcsa dimenziókra, mélységekre figyelünk fel. Mindenesetre a HTWWW tökéletesen kihasználta mind a tájképekben, mind az akciójelenetekben az új technikát. Ami viszont túl bonyolultnak, túl drágának, túl nehézkesnek bizonyult, és felváltotta a 70 milliméteres film. De a Cineramával, és ezzel a bizonyos filmmel a szélesvásznú hollywood-i mozi megszületett.
A színészek kegyetlenül megküzdöttek a Cineramával, hiszen ha eltérő panelben voltak, akkor teljesen máshová kellett nézni beszélgetés közben, hogy a vásznon úgy nézzen ki, mintha egymáshoz szólnának. Pedig az MGM összeszedett sok sztárt, de ez a mozi a szélesvásznú látványról szól sokkal inkább, mint a színészi játékról.
És még a zenéről! Alfred Newman és Ken Darby hagyományos amerikai és angol népdalokra építve ragyogó kíséretet komponált a filmre, Debbie Reynolds pedig néhány dalt lelkesen és imádnivalóan el is énekel a vásznon.
Csúcspontok: a How the West Was Won főtéma, valamint a XVI. századi Greensleeves-ből átalakított, "himnusszá vált" Home in the Meadows, Reynolds előadásában (itt az első rész végén és itt egy összevágott változat).
Bónusz:) : A fantasztikus bölényrohamot a Custer State Parkban vették fel, a "színészek" az ő felmenőik voltak (saját felvételeim):
